J. Paul Getty III ugyan a világ egyik leggazdagabb családjába született, de élete inkább azt mutatja meg, hogy a vagyon és az örökség néha inkább átok. 16 éves volt, mikor 1973-ban Rómában elrabolták, és az emberrablók 17 millió dollár váltságdíjat követeltek. A család a nagyapához fordult – ő pedig nemet mondott mondván, ha most fizet, később a többi unokáit is elrabolják majd. Három hónappal később a rablók levágták a fiú fülét, és elküldték a családnak. Getty végül fizetett, de csak 2,2 milliót, mivel annyit tudott leírni az adójából, a többit pedig kölcsönadta fiának kamatra. Getty III kiszabadult, de öröksége a biztonság helyett életre szóló sebet adott neki.

Tudtad, hogy génjeinkben nemcsak testi adottságok örökségét hordozzuk, hanem annak a lenyomatát is, ahogyan szüleink éltek, sőt az őket ért külső hatások is megjelennek bennünk? Egy kutatás szerint például azok gyermekeiben, akiknek a nagyszülei 1940-es években éheztek, nagyobb arányban mutatták a zsírtárolásra hajlamos metabolikus mintákat – még akkor is, ha ők maguk bőven ettek. Ez azt jelenti, hogy az élettapasztalatok, a stressz, sőt a táplálkozási szokások is „beíródhatnak” a DNS-metiláció révén, és a következő generáció biológiai örökségévé válhatnak.  Ha érdekel a téma bővebben is, kattints!

Minden tulajdonságunknak az ellentéte is bennünk él. A kérdés az, hogy ezt mennyire tudjuk azokat integrálni, vagy az elfojtáshoz folyamodunk. Ha gyakran találod magad abban a helyzetben, hogy az utóbbi megoldást választod, akkor Neked bizony dolgod van önmagaddal. Ennek a munkának neve is van, Jung után szabadon: árnyékmunka. Mindenkinek van egy része, amit legszívesebben elrejt: az árnyéka. Jung szerint az árnyék mindaz, amit elfojtunk, megtagadunk, vagy másokra vetítünk – és integrálása a személyes fejlődés egyik legfontosabb kulcsa. A fény és az árnyék egymást feltételezi: minden pozitív tulajdonságnak van egy ellentétes vetülete, és az önismeret lényege, hogy ezeket összekapcsoljuk, ne hasítsuk le.  Ez a tanulás már gyerekkorban elkezdődik, és körülbelül nyolc–kilenc éves korra érik meg a képesség, hogy a „jó” és a „rossz” egyszerre férjen meg a valóságban. A mesék idealizált logikájával szemben itt a pszichológiai valóságban a saját „sárkányainkkal” kell együtt élni. Az árnyék mindennapjainkban is jelen van. Amit nehezen fogadunk el magunkban, azt könnyen másokra vetítjük, hiányosságainkat pedig túlzásba vitt, ellentétes viselkedéssel próbáljuk eltakarni. A mindennapi példák szinte mindenkit érintenek: párkapcsolati vádaskodás („genetikai hulladékképzés”), közlekedési indulatok, híres sportesemények, mint Zidane Materazzi elleni fejese, vagy irodalmi példák, mint az Édes Anna „jó cseléd” effektusa – mind azt mutatják, hogy az elfojtás felhalmozódik, és előbb-utóbb robbanhat. A családi minták is formálják az árnyékot: a látszólag tökéletes, instakompatibilis narratívák torzítanak, de a gyerekek átlátnak a látszaton, és kimondják a kimondatlant, legyen szó testvérféltékenységről vagy elhallgatott feszültségekről. Az árnyékmunkát gyakran indítják olyan helyzetek, amik visszatükröznek minket: csoportos visszajelzés, serdülő gyerek tükröt tartása, feszültségek láncátvitele a főnöktől a kutyáig, vagy saját bakijaink felismerése és elmesélése. A gyakorlati eszközök közt szerepel az asszertív kommunikáció gyakorlása, az „árnyéknapló” jellegű önreflexiós kérdések, a történetekbe foglalás és a humor. Amikor már képesek vagyunk nevetni a kudarcainkon, az az integráció jele: a fény és az árnyék együttműködik, és nem […]

A világ békéjét ma már nemcsak érzések vagy benyomások alapján értékelik: létezik egy átfogó mutató, a Global Peace Index, ami 163 országot vizsgál, több mint húsz szempont szerint. Többek között elemzi a társadalmi biztonság szintjét, a belső konfliktusokat, a bűnözési rátákat, a katonai kiadásokat, sőt még azt is, hány erőszakos demonstráció történik egy évben. A világ legbékésebb országai között rendre olyan kicsi nemzeteket találunk, mint Izland vagy Új-Zéland – ahol erős a társadalmi bizalom és alacsony a korrupció. A kutatás azt is kimutatta, hogy ahol magasabb a közösségi részvétel – például önkéntesség, szomszédsági aktivitás, helyi kezdeményezések –, ott akár 30%-kal alacsonyabb is lehet a társadalmi erőszak aránya. Ha szeretnél a témáról még többet hallani, itt megteheted!

Trianonról Magyarországon ritkán beszélünk higgadtan. Nemcsak történelmi esemény, hanem családi emlék, identitáskérdés és máig ható trauma. Ablonczy Balázs történész, a Trianon 100 kutatócsoport vezetője az Itt és akkor podcastban két adáson keresztül segít leválasztani a mítoszokat a tényekről, miközben nem tagadja el az érzelmi terheket sem. A beszélgetés egyik legerősebb állítása, hogy Trianon nagyon is jelenidejű tapasztalat. Egy 2020-as kutatás szerint a magyar lakosság közel 28 százalékának van határon túlról érkezett felmenője, vagyis a trauma sok családban személyes történetként él tovább. Nem elvont múlt, hanem megélt tapasztalat. Az adás tudatosan új nézőpontokat hoz be: szó esik a menekültek tömeges megjelenéséről, a magyar külpolitikai gondolkodás átalakulásáról 1916 és 1920 között, valamint az 1918–19-es katonapolitikai döntésekről. A hangsúly azon van, hogy az érzelmek elismerése mellett a történész feladata a pontos kontextus megrajzolása. Ablonczy hangsúlyozza: Trianon gyökerei jóval mélyebbre nyúlnak. A mohácsi vereség és a török uralom hosszú távon átrajzolta a Kárpát-medence etnikai térképét, ami a 19–20. század nemzetállami törekvéseivel elkerülhetetlen konfliktushoz vezetett. A „jó bánásmód = lojalitás” magyarázat túl leegyszerűsítő, hiszen a térségben általános cél volt a saját nemzetállam megteremtése. Kitér arra is, hogy Budapest nem készítette elő tudatosan az első világháborút. Tisza István sokáig ellenezte a hadbalépést, a döntést Berlin nyomása és az uralkodói akarat gyorsította fel, mégis később bűnbakká vált a propagandában.A beszélgetés első része itt zárul. A folytatás a következő adásban Trianon további összefüggéseit és Románia szerepét vizsgálja majd.

Az Egyesült Államokbeli Santa Fe városában minden évben megrendezik a Zozobra-ünnepet, ahol egy hatalmas, több emelet magas bábut égetnek el a város lakói. Az esemény előtti hetekben a lakosok feljegyzik félelmeiket, nehézségeiket, konfliktusaikat, és bedobják ezeket a városban elhelyezett dobozokba. A leveleket végül összegyűjtik, és begyömöszölik a bábuba. A Zozobra-égetés ma már évente több mint 60 ezer látogatót vonz, és a résztvevők által leadott „gondok” mennyisége – a levelektől a régi dokumentumokig – évről évre több tonnányi papírt tesz ki, így a közösség kollektív „teherleadása” szó szerint mérhetővé vált. Míg az első Zozobra alig két méter magas volt, a mai változat rendszerint meghaladja a 15 métert, amivel az egyik legnagyobb évente megépített ünnepi bábu a világon. Ha szeretnél a témáról többet hallani, itt megteheted!