Amikor 2010 augusztusában 33 bányász rekedt a chilei San José bánya mélyén, 17 napig azt sem tudták, keresi-e őket valaki. Ez idő alatt minimális élelmen osztoztak, munkarendet alakítottak ki, később pedig még arra is edzeniük kellett, hogy egy alig több mint fél méter széles kapszulában visszatérhessenek a felszínre. A National Geographic „Chilei bányakatasztrófa: Versenyfutás az idővel” című dokumentumsorozata a mentés történetét eddig nem látott felvételekkel és a résztvevők visszaemlékezéseivel idézi fel. A történet hátterében azonban számos olyan különleges részlet húzódik, amely kevésbé került be a köztudatba.
A beomlást követően a bányászok a rendelkezésükre álló vésztartalékot rendkívül szigorúan osztották be a kritikus első 17 napban: fejenként nagyjából két kiskanál tonhalat, kevés tejet és egy kekszet fogyasztottak 48 óránként. A mentést követően sem ehettek egyből, amit szerettek volna, a hirtelen kalóriabevitel ugyanis önmagában is veszélyes lehet. A NASA szakemberei többek között az úgynevezett refeeding szindróma kockázatára hívták fel a figyelmet, ezért a bányászok táplálását fokozatosan állították helyre.
A bezártság egyik kevésbé látványos veszélye az időérzék és a napi ritmus elvesztése volt, a bányászok ezért saját nappalokat és éjszakákat alakítottak ki. Kezdetben a lenti járművek fényszóróit használták, később Edison Peña villanyszerelő lámpákat kötött rendszerbe. A világítást reggel bekapcsolták, majd estére le, hogy a szervezetük számára is érzékelhető maradjon a nappalok és éjszakák váltakozása. Luis Urzúa műszakvezető eközben a rendelkezésre álló föld alatti területet is felosztotta: külön alvó-, munka- és higiénés zónákat jelöltek ki, és műszakokat szerveztek. A bányászok feladatokat kaptak: takarítottak, elkülönítették a hulladékot, vagyis amennyire lehetett, egy működő közösség szabályai szerint éltek tovább.
Miután létrejött az első kapcsolat, a felszínt és a bányászokat egy mindössze néhány centiméter széles furat kötötte össze, ezen közlekedtek azok a hosszúkás fémhengerek, amelyeket palomáknak, vagyis „galamboknak” neveztek el. Ezeken keresztül jutott le hozzájuk az élelem, a víz, a gyógyszer, a ruházat és a családtagok levelei is. Egy-egy küldemény útja a felszíntől a bányászokig több mint egy órát is igénybe vehetett. A rendszer így nemcsak fizikai értelemben tartotta életben a férfiakat: a külvilággal és családjukkal fenntartott kapcsolat pszichológiai szempontból is kulcsfontosságúvá vált. A legnehezebb feladat azonban hátra volt: valahogyan ki kellett hozni őket. Ehhez egy olyan mentőjáratot fúrtak, amelyen keresztül egyetlen ember éppen elfért, így a bányászoknak fizikailag is készülniük kellett a kijutásra. A mentés előtti időszakban edzésprogramot végeztek, étrendjüket pedig úgy szabályozták, hogy megfelelő fizikai állapotban legyenek a felszínre vezető úthoz.
A Fénix mentőkapszula mindössze körülbelül 54 centiméter átmérőjű volt. A bányászok egyesével, álló helyzetben tették meg benne a felszínig vezető utat. Azonban a szerkezet jóval összetettebb volt egy egyszerű acélhengernél. Külső görgők csökkentették a súrlódást az akna falával, a kapszulában oxigénellátás, kommunikációs rendszer és a bányászok életfunkcióit figyelő eszközök is helyet kaptak. A mérnökök még arra az eshetőségre is felkészültek, ha a kapszula út közben beszorulna, ezért az alján menekülőnyílást alakítottak ki, amelyen keresztül szükség esetén vissza lehetett volna ereszkedni a bánya mélyére. Érdekesség, hogy több ilyen Fénix készült, részben azért, hogy a felszínen is meg lehessen vizsgálni az esetlegesen jelentkező problémákat, ugyanazt a gondolkodást követve, amely az űrprogramokban is alapvető biztonsági elv.
A mentés sorrendjét sem bízták a véletlenre, a bányászokat fizikai állapotuk alapján csoportosították. A 33. és egyben utolsó bányász Luis Urzúa műszakvezető volt, aki a balesetet követő első óráktól kezdve meghatározó szerepet játszott a föld alatti élet megszervezésében. Amikor ő is elhagyta a bányát, 69 nappal a beomlás után először nem maradt lent senki a 33 fős műszakból. A mentés így nem egyetlen technológiai áttörés eredménye volt. A szigorúan beosztott tonhalkonzervektől a mesterséges nappalokon és a „galambokon” át a NASA szakértelméig és a Fénix kapszuláig számtalan apró megoldásnak kellett egyszerre működnie ahhoz, hogy végül mind a 33 bányász élve térhessen vissza a felszínre.
A Chilei bányakatasztrófa: Versenyfutás az idővel („Chilean Miners Rescue: Race Against Time: Season 1”) című háromrészes dokumentumsorozat eddig nem látott, a bányában mobiltelefonnal készített felvételekkel, valamint túlélőkkel, családtagokkal és mentőkkel készült interjúkkal idézi fel a 69 nap történetét. A sorozat szeptember 26-án 21 órakor debütál a NatGeo csatornán, a teljes széria pedig szintén szeptember 26-tól a Disney+-on is elérhető.
*Fizetett tartalom
A marketing egykor a hangzatos reklámszövegekről és a kreatív kampányokról szólt, ma már viszont a big data és a mesterséges intelligencia uralja a pályát. Bogár Krisztina, az NN Performance Marketing […]
