Az …És boldogan éltek podcast legújabb adásában Vörös István és Dr. Kádár Annamária Oscar Wilde egyetlen regényét, a Dorian Gray arcképét beszélik át. A beszélgetésből kiderül, miért aktuálisabb ez a klasszikus a mai szelfikorszakban, mint valaha, és miért nem a ráncoktól, hanem az önmagunktól való eltávolodástól kellene igazán tartanunk.
Képzeld el, hogy a padláson őrzött festményed öregszik és torzul helyetted, míg te örökké fiatal maradsz – vajon ez a végső szabadság, vagy a lélek legnyomorúságosabb börtöne?
A változástól való félelem és a kiszervezett lelkiismeret
Az …És boldogan éltek podcast „Bennünk élnek – 12 személyiségformáló történet” című sorozatának új epizódjában a műsorvezetők Oscar Wilde ikonikus művét boncolgatják. A történet főhőse, Dorian Gray azt kívánja, hogy bárcsak örökké fiatal maradna, és a róla készült portré viselné az öregedés meg az erkölcsi romlás nyomait.
Kádár Annamária pszichológus szerint Dorian tragédiája abban a törekvésben gyökerezik, hogy elkerülje a változást az életében. A főhős szinte kiszervezi a lelkiismeretét a festménybe: bűntudata és belső romlása a vásznon jelennek meg, míg ő maga kívül változatlan marad. A változásra adott reakciónk alapvetően óvatos, hiszen a komfortzóna elhagyása bizonytalansággal jár. Az öregedéstől való félelem sem feltétlenül a ráncokról szól, hanem a lehetőségek szűkülésétől való rettegésről.
A vágyak kiélése és a freudi pszichoanalízis
A regényben Lord Henry az ösztönös, vágyvezérelt életmód felé csábítja Doriant. A műsorban felidézett freudi pszichoanalízis tükrében azonban a felettes én és az ösztönén harcában az egónak kell egyensúlyt tartania. Kádár Annamária hangsúlyozza: az érett személyiség ismérve nem az impulzusok azonnali kiélése, hanem az a képesség, hogy elviseljük a vágy és a cselekvés közötti feszültséget. Ha minden vágyat automatikusan követünk, az nem szabadságot, hanem csupán impulzivitást jelent.
Védekező mechanizmusok: A savanyú a szőlőtől a lehasításig
Amikor a belső feszültségek elviselhetetlenné válnak, az egó különféle védekező mechanizmusokat hív segítségül, mint az intellektualizáció, a tagadás, vagy a savanyú a szőlő effektus. Dorian esetében a lehasítás mutatkozik meg a legélesebben: amikor már nem bírja elviselni a képen látható torzulásokat, a portrét elzárja egy padlásszobába, próbálva teljesen leválasztani magáról tettei következményeit.
A viktoriánus botránytól a mai „kúrált énig”
Bár a könyvet a 19. századi Angliában erkölcstelennek bélyegezték – többek között a sorok között rejlő homoerotikus utalások miatt –, a benne felvetett dilemmák ma, a szelfik és a retusált fotók világában élik igazán virágkorukat. A közösségi médiában megjelenő „kúrált én” pontosan azt a látszatot igyekszik fenntartani, mint Dorian: egy tökéletes képet mutatni a külvilágnak, miközben a valóságban mindenkinek megvannak a maga árnyoldalai.
Nem hosszú, hanem széles élet
A beszélgetés záró gondolataiban a halandóság és az idő múlásának elfogadása kerül központba. A halál nélküli létezés sokkal halottabb, mint az, amelyik a halálba tart – emeli ki az adásban idézett irodalmi elemzés. Popper Péter gondolatát felidézve nem a hosszú, hanem a széles, tartalommal teli élet számít. Kádár Annamária útravalója szerint nem az öregedéstől kell félnünk, hanem attól, hogy bármelyik életkorban elveszítjük a kapcsolatot saját magunkkal.
Hallgasd meg a műsort itt:
Borítókép: képkocka az 1719 Online Kossuth Diák „Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe, azaz a festmény, amely tényleg az igaz valót mutatja” című cikkéből.
Azt hisszük, a memóriánk úgy működik, mint egy videófelvevő vagy egy archív könyvtár, pedig az idegtudomány szerint inkább egy folyton átírt Wikipédia-oldalhoz hasonlít…
