Szilviának az otthon hosszú évtizedeken át nem a biztonságot jelentette, hanem valamit, amit újra és újra meg kellett tanulnia felépíteni. Gyerekkorában, a szombathelyi családi házban még azt hitte, a világ rendben van: engedelmes, jó kislány volt, aki igyekezett megfelelni mindenkinek. Aztán egy balatoni nyaralás alatt – egy olyan helyen, amit addig otthon-pótléknak érzett – egy felnőtt, akiben megbízott, molesztálta. Amikor elmondta, mi történt, a szülei nem hittek neki. Így a biztonság helyére félelem költözött. Éveken át próbálta láthatatlanná tenni magát, takargatta a testét és a nőiességét.
Fiatal felnőttként kapcsolatokban keresett menedéket, de újra és újra olyan férfiak léptek az életébe, akik kontrollálni, formálni akarták. A megfelelés lett az állandó társa. A tanszékvezető-helyettesi iroda, a zsúfolt naptár, a tökéletesen teljesített feladatok mind a belső ürességet fedték el – azt, hogy saját magában nem találta a helyét.
Aztán egy húsvéti hazalátogatáskor, éppen a szülei otthonában, összeomlott. A félrediagnosztizált kisagyi trombózis miatt órákon múlt az élete. A mentősök mondatát – „ebből már nem lesz élő ember” – hallotta ugyan, de nem ijedt meg tőle.
A csodával határos felépülés után sem állt meg: újra dolgozott, tanított, teljesített. A pszichodrámában végül felszakadt a gyerekkori trauma, és vele együtt újraindult az addigra teljesen összeomlott hormonrendszere, az élete, és lassan a bizalom is. Hosszú idő után először kezdett saját magához hazatalálni.
Ha szeretnéd meghallgatni Szilvia történetét, itt megteheted!
A borítókép illusztráció.
El tudod képzelni, hogy a szomszédod része az otthonérzetednek? A dán főváros egyik külvárosában, Saettedammenben működik a világ első „co-housing” közössége.
