Rakonczay Gábor, kétszeres Guinness-rekorder óceánátkelő kalandor mögött számos világrekorder teljesítmény áll, amik jóval többek, mint elképesztő fizikai teljesítmények. 2012-ben, az Atlanti-óceán közepén körülbelül két percre volt a haláltól. Hajója süllyedt, ő pedig egyedül nézett szembe az elmúlással. Hogyan formálták ezek a kalandok a személyiségét, és milyen belső hajtóerők mozgatják a kihívások felé?
Gábornak már gyermekként is különleges kíváncsisága volt. Már négyévesen világgá akart menni a szomszéd kislánnyal, még szendvicseket is pakoltak, de a nagymama kertjétől végül nem jutottak messzebb. A hat testvérrel felnövő fiút szülei sporttagozatos iskolába íratták be, korán elkezdett úszni, és hamar a tájfutásba is beleszeretett, ami szabadságot és önállóságot adott neki. Hatalmas élmény volt, hogy az erdőben ő dönthette el, merre mehet, és a sport arra is megtanította, hogy ha energiát fektet valamibe, az meghozza a gyümölcsét.
A gyermekkori kíváncsiság hamar konkrét tettekké alakult: már 13 évesen saját elhatározásból maratont futott, szülei és a környezete tiltakozása ellenére. Az öccse egy biciklivel kísérte a kis Gábort, aki négy óra húsz perc alatt teljesítette a távot. Ez az élmény nem csupán fizikai teljesítmény volt, hanem a belső határok feszegetésének első nagy bizonyítéka. Gábor megtanulta: a korlátok nem a világon, hanem bennünk vannak.
A sport korán része lett az életének, és a kihívások egyre nagyobbak lettek: a maratonokról 100 km-es futásokra, majd világbajnoki ultrafutó-versenyekre váltott. A Margitszigeten, egyedül, egy éjszakán át futva teljesítette első 100 km-es távját. A fizikai kimerültség és a lelki kitartás együtt formálták.
Gábornak a teljesítmény nem öncél: életfilozófiája a cselekvésen és a lehetőségek kiaknázásán alapul. Szerinte, az élet 33 ezer napját nem lehet úgy leélni, hogy halogatunk. Csinálni kell, és vigyázni a testünkre, mert ez az eszközünk a felfedezéshez. Még a világbajnoki 848 km-es, 6 napos ultrafutása után is úgy érzi, hogy csupán töredékét használta ki képességeinek.
De Gábor nemcsak a futásban élte ki kalandvágyát… 2012-ben, az Atlanti-óceán közepén körülbelül két percre volt a haláltól. Hajója süllyedt, ő pedig egyedül nézett szembe az elmúlással. Talán azért menekült meg, hogy elmondhassa: az élet túl nagy ajándék ahhoz, hogy minden áldott nap ugyanazt és ugyanazt csináljuk, közben pedig ne fejlődjünk, ne gyarapodjunk, ne próbáljuk meg meghaladni tegnapi önmagunkat, ne tapasztaljunk valami újat a létezés milliárdnyi csodájából.
Ha részletesen meg szeretnéd hallgatni Rakonczay Gábor történetét, itt teheted meg.
Jan Koum neve talán nem olyan ismerős, mint Elon Muské vagy Jeff Bezosé, de a munkája valószínűleg a zsebedben van: ő a WhatsApp üzenetküldő app társalapítója. A Betone most az […]
