Háy János: Emese utolsó levele Marinak
A prózairodalom egyik legősibb műfaja a fiktív levél. Duplafenekű műfaj, hiszen az író azt játssza az olvasóval, hogy amit olvas: dokumentum. „Hogy én írtam volna az egészet, és a teljes levelezés fikció volna? – kérdezte 300 éve Rousseau levélregénye olvasóitól. – Mit érdekel ez titeket, emberek?Akárhogyan is, számotokra ez mindenképpen fikció.”
Háy János Emese utolsó levele Marinak című írása is ezzel a fikcióval játszik, de úgy, hogy egy pillanatra sem veszi komolyan magát. A novella a Házasságon innen és túl című kötet második, kibővített kiadásában jelent meg, tehát a szerző utólag érezte úgy, hogy ezen a művén keresztül valamit még el kell mondania a párkapcsolatokról.
Háy szereti a monológ-szerű elbeszélésmódot, szívesen bújik szereplői mögé. Bár az olvasó egy percig nem gondolja, hogy a riválisának levelet író Emese valóságos lenne, a fikcióval való játék nagyon is működik. Hiszen a levélíró beszédmódja, beszűkült valóságérzékelése a kereskedelmi tévék kibeszélőshowiban csetlő-botló szereplők világát idézi, miközben maga is arról beszél, hogy ami az efféle műsorokban történik az „csak el van játszva”.
Egyszerre nevetjük ki a bumfordi Emesét és érzünk története és esetlen mondatai miatt szekunder szégyent. Mintha egy Mónika-showt lennénk kénytelenek végignézni.
